Odamentem a MEASZ tüntetésére az Új Színházhoz, de higgyétek el nem bátorságból.

A kisaföldalattiból felkísért egy úr - továbbra is vak fogyatékossággal élő vagyok - , de kérdésére nem árultam el, hogy a színházhoz megyek mert nem ismertem hangra, ő se engem, szóval nem mertem vele tartani.  Később elindultam a mellékutca felé az Operaházzal szemközti járdán,de éppen becsukták a kordont, ezt mondták meg számomra nyugtalanító szituáció hangját hallottam, szóval továbblépve fennakadtam egy műanyag szalagon ami rávezetett a járda fokytatására.  Itt várakoztam, barátaim viszont még nem értek oda. Nem úgy valamelyik militáns csapat "alakulatai" akiknek szinte vezényszavakat osztogattak, hogy" nem álljatok meg háromfős csoportokba" "még maradjatok civilben" stb. Aztán a mellékutcából a színház felől elkezdődött az ordítozás, zsidózás és egyre közelebb hallottam hozzám.  Szívem szerint hazamentem voltam, vak vagyok és nem vakmerő. Megérkezett Aranka meg Feri ls utóbbival elindultunk a mellékutcán a színház felé. Mindjárt ordítozó, zsidózó nácikba botlottam, ezek ott állhattak tömött sorokban. Feri végtelenül nyugodtnak tűnt, na én emiatt nem hagytam ott csapot-papot. Féltem. Bármelyik újfasiszta - három szervezetük is bejelentettem hogy bejelentés nélküli ellentüntetést tart - megismerhet az utóbbi idők demokratikus tüntetéseiről, ebben a sűrűségben azt se nagyon látták volna meg a rendezők vagy a rendőrök ha körbeállnak, belépnek. Aztán az egyik náci óbégatni kezdett felém, hogy "Her Mengele! Her Mengele!" Hangosan, kendőzetlen kajánsággal, szinte kioktatóan. A hang felé fordítottam az arcom, hogy biztosan halljam az irányt, kétségkívül nekem szólt a haláltáborok mészárosának nevébe csomagolt fenyegetés.És itt valami bekattant bennem.  Most már szívem szerint odamentem volna ehhez a tuskóhoz, hogy az arcába vigyorogjak és azt se bántam volna ha leüt. Van egy pontja a szorongásnak amikor nem lehet tovább feszíteni a húrt, úgyhiszem. Nem vagyok hajlandó félni egy olyan erőszaktól ami a fasiszta, emberiességellenes nézetei és az én fogyatékosságom okán, - miszerint hogy még védekezni sem tudok  ellene- azt csinál velem amit akar. Feri kicsit arrébb terelt de még mindig a zsidózó, fenyegetőző náci söpredék szektorában voltunk, inkább továbbmentünk. Előre, a nácik között, fehér bottal, kézfejjel, félelem nélküli udvariassággal törtettünk a szónok hangja felé. Más szónoklatok voltak ezek, mint az Operánál vagy a Kossuth-szobornál. Szinte végig üvöltöztek a nácik. Minden mondatnak tétje lett. Egy ideig csak lépésekre volt egymástól a z antifasiszta tüntetők százai és az őrjöngő betyárseregesek, nemzeti gárda tagok vagy mit tudom én melyik csürhe. Egyszer csak Feri mondta, hogy maradjak ott mert arrébb gond van, odamegy. Kiderült, hogy 190 magas kigyúrt náci beállt az öregek közé és köpködte, lökdöste őket. Néhány magasabb férfi a mieink közül körbe állta, aztán a rendőrök egy idő múlva kivezették. Megjegyzem, nekik se lehetett egyszerű az életük egy-egy ilyen kiemelésnél. Mert ugye ha a tömegben az intézkedés közben dulakodásra kerül sor, akkor a közelben állók is megsérülhetnek. Aztán kiszorították őket a mellékutcákból és mi pedig - Feri szerint hatalmas rendőri védelem mellett - átvonultunk a Kossuth-térre ahol a Bibó Társaság tartott megmozdulást. Köszönet a szervezőknek, a rendőröknek, meg Ferinek.